2017. augusztus 21., hétfő

Kilencfarkú Rémálom - Harmadik fejezet

 Nina nem értette, miért engedték meg egy lánynak, hogy elvállalja ezt a feladatot. Persze, ha ebből a nemből teljesíti valaki a küldetést, az sokkal nagyobb tisztelettel jár. Ennek ellenére úgy döntött, kipuhatolja az előtte állóból, mégis miért jött el Merkerbe. Ha csak a dicsőség hajtotta, akkor visszaküldheti Borterbe. Ilyeneknek úgysem lenne keresnivalójuk a halálistenek között. Azonban a lány tekintete elszántan csillogott, ahogy Ninára szegezte azt. Az olajbőrű szépség elmosolyodott.
 – Igen, én lennék az. Rose Outteridge – felelte Rose, majd kedvesen elmosolyodott, és a merkeri halálisten felé nyújtotta a kezét. Nina megragadta azt.
 – Nina Moss – mosolygott vissza, miközben magában leszűrte a következtetéseit. Szóval a lánynak tényleg céljai vannak. Talán jobb lenne, ha rákérdezne.
 – És miért pont ezt a feladatot vállaltad el? – pislogott kíváncsian, miközben megpróbálta ignorálni May dühös pillantásait. Ezek szerint a borteri még mindig riválisának tekinti őt. Ez eléggé legyezgette a hiúságát, ám most nem ért rá törődni vele.
 – Nem volt más a táblánkon. Továbbá a nővéreim is veszélyes küldetések árán kerültek be az egyesületbe – mondta határozottan Rose, Nina pedig felvonta a szemöldökét. Már csak egy kérdés választotta el Rose-t attól, hogy visszaküldje, vagy marasztalja. A halálisten valószínűleg nem látott át Nina helyzetén.
 – Mennyit tudsz erről a... szörnyről?
 Rose habozás nélkül rávágta:
 – Kilencfarkú róka. A hormonok alapján különböztetik meg a nőket a férfiaktól. A nőstény egyed férfiakat, a hím pedig a nőket gyűjti maga köré – idézte a könyvből, amelyet tegnap este lefekvés előtt még egyszer átfutott.
 Nina bólintott. Nem úgy tűnt, mintha Rose-nak fogalma lett volna arról, milyen példányt kéne elfognia. Ez megnyugvással töltötte el a merkerit.
 – Rendben. A feladat véglegesen is a tiéd. Most pedig szeretnék minél több részletet elárulni neked a rókáról és megmutatni neked a helyet, ahol általában fel szokott bukkanni.
 A nő visszasétált az asztalához, majd kutakodni kezdett a fiókban, mikor is egy árnyék vetült rá. Kíváncsian pillantott a fölé tornyosuló May szikrákat szóró felemás tekintetébe. Már sejtette mi következik, ezért az aktát egy jelentőségteljes pillantással Rose felé lökte, aki vette a lapot, és odalépve felvette azt, aztán olvasgatni kezdte.
 – Állj ki velem egy párbajra, Moss – sziszegte May, ujjai megszorították kaszájának markolatát. Most ő fog nyerni. Rengeteget edzett az utóbbi időkben, mind az egyesületi gyakorlópályán, mind a Borterrel szomszédos Fooler erdőben. Semmi sem állhat már az útjába, és ezt be is fogja bizonyítani Ninának, ha addig éljen is.
 Amaz gúnyosan elmosolyodott. Talált, süllyedt. Minden pénzét feltette volna arra, hogy a másik valami ilyesmivel fog előállni. Végül is, a róka csak esténként merészkedett elő, amint ezt majd Rose is olvasni fogja. Még annyi idejük volt addig!
 – Ahogy kívánod, Genfriy! – Arcáról eltűnt a gúny, vidáman állt a kihívás elébe. Egy könnyű győzelemért mindent. Bár pontosan tudta, hogy a lány rengeteget edzhetett az elmúlt évek során, azért ő maga sem lustálkodott itt, Merkerben. Sosem akart Borterben csatlakozni az egyesülethez, így a kiképzés után egyből ide vezetett az útja. Az oka egyszerű volt: családjából mindenki itt dolgozott, és vonzotta a fenyőillatú irodák gondolata.
 – A gyakorlópályánkon jelenleg az újoncokat képzik, oda nem mehetünk. Viszont a Piac mellett... – kezdte, de Shadow félbeszakította. Erikkel együtt a háttérből figyelte a két lányt, miközben Rose teljesen belemerült az akta soraiba. Szinte észre sem vette, mi történik körülötte.
 – Gyerekek vannak ott – rázta meg a fejét a fiú. Elege volt már ebből az évek óta tartó rivalizálásból, ám anno, akárhányszor utalt erre, mindig lehurrogták. Bár a főnök fiaként kellő tisztelet övezte, az őrült May és a céltudatos Nina ellen esélye sem volt.
 – Akkor ezt sajna elnapoljuk – vont vállat mindenki legnagyobb megdöbbenésére pár másodperc farkasszemezés után May, és hanyagul végigsimított kaszájának élén. Nina kétkedően húzta fel a szemöldökét, végül halványan elmosolyodott, és figyelmét a még mindig teljesen máshol járó Rose-nak szentelte.
 – Átolvastad? – kérdezte, mire a lány lassan bólintott. Röpke pár perc alatt rengeteg mindent sikerült megtudnia a Merker erdeiben garázdálkodó szörnyről. Többek között az is, hogy hím példányról van szó, ezért a nőnemű embereket és halálisteneket csábítja a barlangjába. Eddig egy kilencéves emberikerpár, továbbá egy tíz évvel idősebb halálisten volt nála, akit az elfogására és a gyermekek kiszabadítására küldött az Egyesület. Miért nem írták rá a táblán lévő vizsgalapra ezt? Nem riasztotta vissza a küldetés nehézsége, inkább csak értetlenül állt az eset előtt, és hangot is adott véleményének:
 – Miért nem írtátok, hogy nőstény példányról lenne szó? – kérdezte Ninától, mire a feketehajú szépség makacsul megrázta a fejét.
 – Dehogyisnem, ott volt a hirdetés legalján! – jelentette ki, mire Rose bizonytalanul Shadow felé pillantott. A fiú szülei a Borteri Halálisten Egyesület fejei, így ő csak tudja majd, kinek van igaza.
 – Tényleg ott volt? – kérdezte, mire Shadow megerősítette.
 – Tényleg. Mielőtt beültünk volna a Málnaálomba enni egyet, vetettünk rá egy pillantást. Tudtuk, hogy nekem meg Eriknek minimum veled kell jönnünk – mondta, megpaskolva a válláig érő szöszke fiú fejét, aki összerezzent a hirtelen jött érintésre, aztán bólintott egyet Rose felé.
 – Hú, köszi srácok! Nina, akkor megmutatnád, hol szokott felbukkanni a róka? – kérdezte kedvesen mosolyogva a merkerire, mire amaz vidáman bólintott, fenyőasztala elé sétált, és May vállát finoman megpaskolva indult az ajtó felé. A felemásszemű vette a célzást: majd később folytathatják.
 A csapat lesétált a földszintre, lépteiket Nina kimért tempójához próbálták igazítani. Rose izgult a vizsga végett. Volt már néhány apróbb terve a rókaszörny elfogására, de egyelőre nem akarta őket jobban elmélyíteni. Szükségét érezte a terep ismeretének. Madlyn a történelemvizsgája végett rengeteget beszélt a megfelelő taktika alapjairól, és a helyszín mindig kiemelkedő szerepet kapott ezekben a hangosan felmondott anyagrészekben. Rose itta szőke hajú nővérének minden szavát, míg Tabitha mellettük mosta a koszos edényeket. Henriett ilyenkor, étkezések után apjuk társaságát részesítette előnyben. A legidősebb nővér általában csendes diskurzusokat folytatott a különc férfival, amelyekről senkinek sem beszéltek, még a többi lánynak sem. Természetesen Rose ezért sosem hibáztatta őket. Neki is voltak néha kisebb-nagyobb beszélgetései Grabberrel, melyek kettősükön kívül nem tartoztak másokra. És legbelül pontosan tudta, Tabitha és Madlyn is szívesen társalgott a férfival.
 Ahogy ismét elhaladtak a játszó fiúk mellett, Rose megengedett magának egy halovány mosolyt. Valóban kár lett volna elküldeni őket holmi ostoba párviadal végett. Boldognak tűntek, annak ellenére, hogy tudták, milyen veszély leselkedik a női lakosokra. Persze, ilyen korban még nem igazán számítanak mások, amíg nem a közvetlen ismeretségi körükből tűnnek el holmi szörnyetegek miatt.
 – Eliot, gyere szívem, mennünk kell! – hallotta meg egy nő hangját, amint az a lila kockás inget viselő, szöszke kisfiú felé intett. A fiúcska megállt, elköszönt maszatos társaitól, és az anyjához futott. Az asszony sápadt bőrű volt, sovány alkatán szinte lógott a fehér blúz, és a zöld, kötényes szoknya. Pedig a favágók városában a pletykák szerint mindenki erős és szálkás izomzattal rendelkezett, még a nők is. Legalábbis, Jude Wraithfall, Borter kovácsa mindig ezt mondogatta, mikor Rose a szülővárosában töltött évekről érdeklődött. Már nagyon régen járt nála, ráadásul keveset is. Mióta Borterbe érkezett, csak kétszer beszélt a kedélyes férfival annak műhelyében. Egyszer, amikor halálkaszáját, két darab tőrt vitt javíttatni, de sajnos túl régóta használta őket, így új rendelést kellett leadnia. Jude saját állítása szerint szerette, ha a vásárlók leglehetetlenebb elképzeléseit tudta megvalósítani, ezért papírt nyomott a lány kezébe. Rose-nak szinte a lételeme volt a rajzolás, apja is sokszor kérte meg, hogy tervezzen neki koporsókat, a Málnaálom cukrásza, Kekec pedig süteménydíszítésnél vette hasznát a lány vázlatainak. A halálisten ezúttal teljesen elengedve magát alkotta meg a mintát. Lila bársonnyal borított markolatot álmodott meg, a gombokat pedig sárgára festett vasból szerette volna látni. Jude ekkor elégedetten hümmögött, és legyintett egyet. Volt arany is raktáron, jó sok, így Rose végül elfogadta az ajánlatot – az áron ez mit sem változtatott. Ekkor következett maga a penge. Keskeny, éles hegyet tervezett, a vércsatornát pedig a lehető leghatározottabban húzta be a papíron. A kovács ekkor elnevette magát, és megjegyezte, Rose milyen jól ért a fegyverekhez. Végtére is, Oszakában ő végezte az irodában a halálkaszákra való engedélyek kiadását. Rajta keresztül lehetett eljuttatni az ottani Egyesület kovácsához a rosszul működőket is. Volt ideje így unalmas perceiben tanulmányoznia őket.
 A nő lassan eltűnt a házak s utcák rengetegében gyermekével, Rose pedig ismét a lépcsőre helyezte tekintetét. Lassan közeledtek a fenyőkkel borított erdő felé, amely a várost nagy részének helyt adó mélyedés szélén feszített. Apró faházak tűzdelték a kérgek és tűlevelek sokaságát.
 Nina magabiztosan elsétált mellettük, mígnem egy olyan területre értek, ahol néhány mókuson és még ki tudja hány láthatatlan teremtményen kívül senki sem lakott. A borteriek kíváncsian fürkészték a tájat. A legközelebbi házat is már annyira elhagyták, hogy csak a körvonalait sejtették a törzsek rengetege mögött. Ekkor az égre pillantottak. A nap szögéből ítélve talán délután két óra lehetett, mely éppen csak súrolta az ebédidő végét. Még csak most tudatosult bennük, mennyire megéheztek.
 – Ez az a hely, ahol fel szokott tűnni – mondta Nina, aztán mintha csak olvasna a hasukat tapogató, a környéket kémlelő társaság gondolataiban, így folytatta:
 – Nézzetek nyugodtan körül, addig elmegyek valami harapnivalóért. De legyetek óvatosak! A róka csak éjszaka merészkedik elő, ennek ellenére fokozottan figyeljétek a fákat és egymást is! – javasolta a nő, azzal elindult visszafelé az erdőben.
 Rose persze egyből alapos felmérésbe kezdett. A földet pásztázta, hátha talál a szörny rejtekéhez vezető nyomokat, szőrcsomókat, vagy valami ilyesmi.
 – Minek töröd magad Outteridge? Jól hallottad Ninát, nem? Az a kilencfarkú róka csak éjszaka közlekedik – röhögte el magát Shadow, azzal leült a tűlevél szőnyegre, hátát egy fa kérgének vetette. Hosszú, ezüstszín tincseit kezdte birizgálni, vékony, tejfehér ujjai lágyan simogatták a puha hajszálakat. Rose zavartan nézett rá, aztán mérgesen felcsattant.
 – Végül is, nem a te vizsgádról beszélünk, könnyű csak ott ücsörögnöd. Nem is értem, minek hoztalak magammal titeket – sóhajtotta idegesen a lány, aztán csalódottan figyelte, hogy időközben May is lazítani kezdett. Egyedül Erik álldogált tanácstalanul, hol Rose-ra, hol pedig Shadow-ra pislogva.
 – Lazábban, Rose! – röhögte el magát végül a felemásszemű, mutatóujját a lány mögötti fa felé lendítette – Lila szőrcsomók.
 Rose szélsebesen pördült meg a tengelye körül, és a May által mutatott irányba nézett. Valóban. Az egyik alsó ágon a tűleveleket lila szálak tarkították, majd ahogy egyre feljebb emelte a tekintetét, úgy vette észre a többi apró nyomot. Ajkai széles mosolyra húzódtak, ahogy lábujjhegyre állva végigsimított az egyiken.
 – Bingó! – suttogta – Király vagy, May! – fordult a lány felé, mire amaz csak megvonta a vállát, és előzékeny stílusban kijavította a másikat.
 – Királynő, ha kérhetném – szegte fel a fejét. De Rose addigra már agyban teljesen máshol járt. A lila példányok a legritkábbak, és bár az akta is említette ezt, a lány addig nem bírta elhinni, amíg a saját szemével nem látta. Izgatottan kezdte fürkészni a környező fenyőket, hátha talál még szőrcsomókat, vagy valami hasonlót. Azonban sajna, mire Nina fél óra múlva szendvicsekkel megrakodva visszatért, nem talált semmit.
 Sóhajtva telepedett le May és Shadow közé. A fiú másik oldalára Erik ült, míg velük szemben Nina foglalt helyet. A borteriek kíváncsian vették szemügyre a kenyérszeleteket. Frissnek tűntek, tartalmuk pedig egyenesen ínycsiklandónak. Néhány szelet sajt és szalámi volt egymásra pakolva, a lehető legízlésesebb elrendezésben.
 – Van nálam onigiri is, tudjátok, rizsgombóc – szólalt meg Rose, miután elfogyasztották a csemegét – Ha van kedvetek, akkor kaphattok belőle, jut mindenkinek. Nagyon tápláló – tette hozzá mosolyogva, és előbányászta övtáskájából az apró dobozkát, amelybe az ételt rejtette.
 – Oké, konyhatündér, lássuk, mit tudsz – forgatta meg a szemét Shadow, ahogy elcsent egy darabkát. Leplezetlen kíváncsisággal kapta be a falatot, majd lassan, kimérten rágta össze.
 – Utálom ezt mondani – kezdte teli szájjal –, de egész finom lett.
 Rose megkönnyebbülten felsóhajtott, és örömmel látta, amint Nina, aztán Erik és végül May is belenyúl a dobozba. Mindannyian elégedetten hümmögtek, a halálisten arca pedig lassacskán kisimult.
 – Nina, napnyugtáig átfésülnénk a környéket, ha lehetséges – kezdte, de Shadow azonnal közbekotyogott.
 – Fésülnéd, Outteridge – mondta, mire Rose megrázta a fejét.
 – Ne is álmodozz róla, Prexcent! Ezt a meccset már lejátszottuk. Segítetek, vagy akár haza is mehettek a szekérrel. Kíváncsi vagyok, apa mit szólna hozzá, ha nélkülem térnétek vissza – vonta fel a szemöldökét a halálisten. Nincs mit tenni, a temetkezési vállalkozó lányának lenni sokféle előnnyel járt. Az egyik természetesen az volt, hogy Grabbert elég érzékenyen érintette az, ha valamelyik Outteridge-nővért cserben hagyják a barátai, így a család minden ismerősének eszkábált néhány koporsót. Biztos, ami biztos.
 – Shadow, nem akarom, hogy élve eltemessenek! – visította Erik, miközben az ezüsthajú fiú fekete kabátujját kezdte rángatni. Apropó, kabát. Rose nem értette, mégis hogy nem izzad le Shadow a huszonötfokos melegben, miközben ilyen ruhadarabokat visel. A hosszú nadrág még hagyján, de a térdig érő csizmát és a kesztyűt már-már túlzásnak érezte.
 Erik volt a legkönnyebb eset. Szerencsére a zakóját a szekérben hagyta, így most csak fehér, kék csíkos inget és élére vasalt szövetnadrágot viselt, ráadásul néha legyezgette is magát, miközben a napon sétáltak idefelé jövet. No, de May! A lány fején elmaradhatatlan ezüsttiara díszelgett, ruhaként pedig ujjatlan szürke szaténfelsőt, továbbá földet söprő kabátot hordott, amely mily' meglepő, fekete volt. Csípőnadrágja valamelyest javított a helyzeten, de a fülledt, bőrből készül bakancs már túlment minden létező határon.
 – Nem mondod, hogy az apád az a különös alak? – tátotta el a száját Nina, felvéve a beszélgetés fonalát, azonban senki sem figyelt rá.
 Időközben ugyanis Erik véletlenül letépte a kabátujjra varrt aranyszín gombok egyikét, mire Shadow üvöltözni kezdett vele, May harsányan röhögött, Rose pedig az erdő természetes csendjéről papolt. Mindez a lehető legszörnyebb ricsajt eredményezte, így Nina reménytelen sóhajjal feküdt el a puha tűlevélszőnyegen. Azok kellemesen bizsergették a hátát. Lábait is megmozgatta, lévén már fájtak az egész napos magassarkúban való kutyagolástól, mikor a borteriek hirtelen elhallgattak.
 Egy pisszenést sem lehetett hallani, mire Nina kíváncsian megemelte a fejét, és a társaságra pillantott. Azok kikerekedett szemmel bámultak egy pontot, valahol a merkeri halálisten válla felett. A nő óvatosan hátrapillantott, majd rögvest lesápadt.

Megérkezett a harmadik fejezet is. ^^ Örömmel fogadom a visszajelzéseket feliratkozás vagy komment formájában. A fejezet Wattpaden is elérhető.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése