Miután előkészítette apja szekerét a Piac szélén álló, elkülönített istállóknál, Rose ígéretéhez híven átvizsgálta azt. Legnagyobb megdöbbenésére azonban egy papírgalacsinon kívül semmit sem talált. Ezek szerint Grabber takarított volna? Ritka alkalmak egyikének számított, amikor a férfi ezt megtette. A lány gondolatban megdicsérte őt, majd zsebre vágta a galacsint és befogta a két szamarat. Már viszonylag rutinosan végezte a műveletet.
– Nocsak, Rosie, nem megmondtam, hogy veszély közeleg?
Julian csalódott hangjára a halálisten felkapta a fejét és kíváncsi szemekkel pillantott a rasztára, aki az istálló bejáratát támasztotta, szájából parázsló végű cigaretta fityegett.
– Tisztában vagyok vele! – pattant fel Rose a bakra, majd kérdő tekintettel kezdte pásztázni a férfi alakját.
– Legalább azt a kis fecnit megnézhetnéd, amit hagytam neked – sóhajtotta a boltos, majd amilyen gyorsan megjelent, olyan sebességgel távozott is, mielőtt az Outteridge-lány bármi épkézlábat ki tudott volna nyögni. De azért mégis...
Miután kellemes tempóban, hiszen korán érkezett, kivezette a szamarakat a könyvtár elé, rögvest előkapta a Julian által említett papírdarabkát. Kusza, mégis valamilyen szinten művészi írással rótták rá az alábbi szavakat:
Gondolatban nyergeld fel a rókát és vágtass!
Rose újabb, ízléstelen tréfának vélte az üzenetet, de azért mégis megtartotta, hogy majd egy pihenőnél kidobja a hulladéktárolóba. Most már csak fél óra várakozás, és barátai is befutnak. Ha pedig nem, nos, akkor egyedül indul útnak, hiszen már elvállalta a küldetést, a visszaút szónak többé nem akadt hely a szótárában.
Erik érkezett meg elsőként, élénkzöld szemeivel bizonytalanul méregette szemüvege mögül a temetkezési vállalkozás emblémájával ellátott szekeret, majd mikor a bakon ülő Rose felé fordult, félszeg mosollyal intett neki.
– Jó reggelt, Erik – nevetett vissza a lány, és felinvitálta az aprócska fiút a járműre, aki kétségek között próbálta meg kényelembe helyezni magát a komfort céljából odakészített néhány szalmazsák között.
– Nyugalom, átnéztem mindent, egy darab csontot sem találtam – bökte meg Rose a fiú öltönyének váll-lapját. Vajon Erik képes lesz ilyen formális öltözékben szörnyre vadászni? Egyáltalán, egy olyan gyáva ember, mint ő, mégis miféle célból vállalta el ilyen könnyen a feladatot?
Gondolatmenetét azonban egy hisztérikus kacagás és a szőke fiú ijedt sikolya szakította meg, amikor May, hatalmas halálkaszájával a kezében hirtelen a kocsiban termett. A lány imádta az ilyen semmiből előtűnő, pánikkeltő belépőket, éppen ezért őt is egy kalap alá vették Grabberrel és Juliannel. Különcök. Borter városa nem szenvedett hiányt belőlük, az egyszer biztos!
– Neked is szép reggelt, May, nem láttad Shadow-t? – kérdezte kedvesen Rose. Alig fél éve ismerte csak a felemásszeműt, mégis hamar hozzászokott ezekhez a csinnadrattákhoz, így szemrebbenés nélkül fogadta a váratlan megjelenést.
– Dehogyisnem, ott van, nézd! – bökött kacagva a halálisten a könyvtár bal oldali márványoszlopát támasztó sötétruhás, hosszú, ezüsthajú alak felé, aki őket nézte és láthatólag mulatságosnak találta a még mindig sokkos állapotban lévő Erik szájtátott, néma pislogását. Legalábbis az elegánsan a szája elé tett, fekete kesztyűs kezéből ez volt leolvasható.
– Főnök kicsi fia – fintorgott May, de azért látható lelkesedéssel kezdett el hadonászni Shadow irányába, amaz pedig gunyoros mosollyal indult meg a szekér felé.
– Elérkezett életünk utolsó napja. Ugye nem felejtettétek el a búcsúleveleket? – kérdezte, tekintete egyből telibe találta Rose-t, aki csak vállat vont, és visszavágott.
– Igen, sőt, még a koporsót is kiválasztottam magamnak – vigyorgott a fiúra, aki megeresztett egy száraz, üres nevetést.
– Nem rossz, Outteridge, nem rossz – vonta fel a szemöldökét, miközben a szalmazsákok közé pattant. Az addig a hátán viselt ezüsttokú katanát, halálkaszáját, elegánsan maga mellé helyezte, majd a May által gyermekként dédelgetett óriási fűkaszára és Erik töltényövére pillantott.
– Azért mégsem adjuk annyira könnyen magunkat ennek a szörnyetegnek – jegyezte meg, és a bakon ülő Rose-ra pillantott. – Kisasszony, figyeljen az útra, és vezessen minket a halál felé, ha kérhetném.
A lány előre fordult, majd megrántotta a gyeplőt, mire a szamarak kocogni kezdtek a macskaköves úton, patáik ritmusos kopogása és a szekér monoton zörgése pedig megkezdte kellemes duóját.
Lassan elhagyták Borter utcáit, egyre ritkultak a házak, végül pedig már betonúton ügettek tovább úticéljuk felé. Már látták halványan körvonalazódni a Bucken hegység fehér sipkás csúcsait, majd csupasz, szürkés derekait. Ennek túloldalán várt rájuk a fenyők városa. Igéző látvány volt, bár tudták, hogy a gyökereknél már rég dolgoznak Borter és végállomásuk, Merker bányászai. Közösen nyerték ki a fémeket, mindegyikük a saját városa felőli részen dolgozott fáradhatatlanul, aztán munkájuk gyümölcsének egyötödét mindig a másiknak adták. Így volt igazságos, még anno sokszáz évvel ezelőtt így állapodtak meg polgármestereik a király fennhatósága alatt.
Első pihenőjük egy kereszteződésnél bújt meg. Az út onnan kétfelé ágazott. Egyik része, amely lágyan kelet felé ívelt, vezetett a hegység felé, míg az egyenesen tovább futó rész vitt Merker városába. Volt még egy ember által kitaposott, beton nélküli ösvényke is, amely a tengerparti halászfalukhoz navigálta el az utazót. Akkaze, Magar, Teko... Vénasszonyok, öregurak és unokák lakhelye. A szülők inkább a két szomszédos városba, vagy a bányába mentek dolgozni. Különálló egyesületük nem létezett, halálisten szinte alig lakott náluk, ők is csak éjszakára mentek haza aludni, hogy aztán másnap ellovagoljanak a munkahelyükre.
Rose megállította a szekeret és lepattant a bakról. A pihenők általában néhány etető- és itatóhelyből álltak az állatok, továbbá padokból és egy élelmiszeres bódéból az utasok számára. A lány leszerszámozta a szamarakat, majd két üres itatóhoz vezette őket, ahol kikötötte a jószágokat. Barátai persze mihelyst felébredtek, rögvest a boltost, egy fiatal, meglehetősen csinos emberlányt kezdtek nyaggatni, főleg Shadow, aki rendesen tette neki a szépet.
Rose lemondó sóhajjal állt be a trió mögé. Persze May és Erik voltak olyan józanok, hogy az ezüsthajú fiú előtt álltak be a sorba, így ők már rég a narancslevüket iszogatták, míg Shadow a pultra könyökölve, kínzó lassúsággal kortyolta a limonádéját. Az Outteridge-lány türelmes, kedves személy lévén, úgy döntött, kivárja, amíg a halálisten befejezi hódítását.
Ám May erősen keresztbe húzta a számításait. A felemásszemű ugyanis nem érte be egy üdítővel, így odalépett a vigyorgó Shadow mellé, majd a piruló eladólány, Rose, sőt, mindannyiuk meglepetésére fűkaszájának lapjával fejbe vágta a fiút, aki nyögve botorkált odébb, kezében a poharával.
– Egy narancslevet és egy... Rose, te mit szeretnél? – fordult oda vigyorogva a még mindig döbbenten pislogó halálisten felé.
– Almalé...? – motyogta válaszként, mire May vidáman bólintott, és elismételte az emberlány felé, aki pislogás nélkül, rezzenéstelen arccal szolgálta ki őket, majd fogadta el az ötven yukont.
Körülbelül fél óráig ejtőztek a kihalt kereszteződésnél. Persze, hiszen a munkások már rég dolgoztak, utazók pedig csak hétvégénként közlekedtek errefelé. Végül mindannyian elfoglalták helyüket a szekéren, Rose fizetett az eladónak szamaranként tíz yukont, majd felült a bakra és ismét ügetésre bírta a jószágokat.
Társai ezúttal sokkal élénkebbek voltak, nevetgéltek, beszélgettek, ahogy lassan melléjük kerültek a Bucken hegység lankái. Kívülről csendesnek tűnt, ám látva néhány bányászbejáratot, jól tudták, hogy belül hatalmas lehet a hangzavar. Az út hamarosan lejteni kezd, és egy völgybe invitálja majd őket, melyben Merker városa fekszik. Rose alig győzte kivárni, mikor pillantja meg a Merker felirattal ellátott, fenyőből készült táblácskát. Még sosem járt a városban, de meséltek már neki róla. Mindig is vonzották az utazások, ezért, ha tehette, bújta a térképeket. Sajnos eme szenvedélyének Borterbe érkezése óta nem tudott eléggé eleget tenni. De ha leteszi a vizsgát...
– Pöpec! – hallotta meg May izgatott kiáltását, amikor néhány óra múltán a völgy bejáratához értek. Való igaz, letekintve kőből és fából épült házak százait lehetett észre venni. Szinte mindegyik erkélyen hatalmas ládányi muskátlik nyíltak, piros, sárga színfoltok csempésztek boldogságot a szürkésbarna kavalkádba.
Középütt egy óriási torony magasodott, homlokzatán hatalmas órával, csúcsán sötét tetőcserepek csillogtak. A Merkeri Halálisten Egyesület. Sok emeletnyi magasságban húzódtak irodák, edzőtermek, továbbá szokás szerint a föld alatt, a pincében kapott helyet az ideiglenes lélekkönyvtár, mielőtt a halottak könyveit elpostázták volna Greenweekbe, a fővárosba.
– Tudod, kit kell keresnünk? – kérdezte Shadow Rose-tól, aki szemével épp valami istállóféleség után kutatott. A völgybe vezető út lépcsőkből állt, így a szekérrel nem boldogultak volna. A lány hamarosan sikerrel is járt, ugyanis körülbelül hétszáz méterre tőlük, észrevette az istállókat.
– Nina Moss, harmadik emelet, kilencedik iroda – idézte fel hangosan, miközben elnavigálta a szamarakat az egyik üresnek tűnő parkolóhelyhez. Lepattant a bakról, és az állatokat elvezette az egyik boksz irányába.
Barátai eközben kikászálódtak a járműből, leporolták magukat, majd az út felé kezdtek kukucskálni, amely tovább vitt Merkerbe.
– Nina Moss, mi? – horkantott May, aztán könyökével erőteljesen oldalba bökte Eriket, aki a mozdulattól elveszítette az egyensúlyát és a poros földre zuhant. – Nem az évfolyamtársunk volt a suliban? Meg vele jártunk kiképzésre is, igaz? Aki mindig gyorsabban ütötte le a bábokat, mint én – fintorgott, miközben a visszaérő Rose kérdő tekintettel felsegítette Eriket.
Shadow bólintott, aztán megválaszolta Rose kimondatlan kérdését.
– Volt alkalmunk megismerni Ninát. Mayjel nem nagyon kedvelik egymást – jelentette ki, azzal fekete szemeivel kósza pillantást vetett az égboltra. A nap a szokásosnál is erősebben tűzött, ami egy idő után kótyagossá tette az élőlényeket. – Jobb lenne sietnünk, mielőtt főtt rák lesz belőlünk – tette hozzá. Ráfordult az útra, mire a többiek rögvest követték.
Rose kíváncsian pillantgatott a Bucken hegység lábánál elterülő völgy felé, melyet a többi oldalról sűrű fenyőerdő határolt, benne apróbb házakkal, melyek szürke zúzottkőből és természetesen fából épültek. Az egyesület tornyát ily módon egyáltalán nem láthatta, azonban ahogy egyre közelebb értek, úgy ritkultak el a fák, majd jelentek meg szemük előtt a mélybe kacskaringósan haladó út csiszolt kőlépcsői. Izgalommal telve lépett le az első fokra, szíve a torkában dobogott, frufruja alatt gyöngyözni kezdtek az izzadságcseppek. Nevetés hangját hallotta, és a tér felé kapta a fejét, melyen az Egyesület is helyet foglalt. Az épületet körbevévő Piac mellett öt kantáros farmerbe bújtatott, maszatos kezű fiúcska szaladgált, ingükön a kockák színe mind különbözött egymástól. Elmosolyodott.
Az előtte haladó Shadow-ra kapta a pillantását. Kíváncsi volt az ő reakciójára is, de a fiú tudomást sem véve a kölykökről haladt tovább a lépcsőn, míg végül rákanyarodott a torony bejáratához vezető macskaköves útszakaszra. Úgy tűnt, többször járhatott már errefelé, ugyanis léptei magabiztosságról tanúskodtak. Végül is, az otthoni egyesület vezetőinek fiaként minden lehetősége megvolt az utazgatásra, Mr. és Mrs. Prexcent ugyanis rendszeresen tartották a kapcsolatot a városokkal. Talán még gyerekként a nyári szünetben vitték magukkal az üzleti utakra. Rose nem tartotta kizártnak.
Gondolatmenetét a vörös blúzának derekánál lévő apró rántás szakította meg, és mikor megfordult, az Erik szemüvege mögött kétségbeesetten csillogó zöld szempárral találta szembe magát. Jól ismerte már ezt a nézést, tudta mi fog következni.
– Szóval... Izé... Bocsi, hogy ezzel zaklatlak, de Madlynnek jól megy a vizsga? – motyogta, tekintetét az utolsó szavak után zavartan lesütötte. Az apró fiú körülbelül fél éve kezdett érdeklődni az Outteridge-család második legidősebb nővére iránt, körülbelül akkor, amikor barátaival egyre többet lógott Rose-zal. Természetesen a lánytól csent mindig apró információkat a szőke szépséggel kapcsolatban és rajta keresztül jutottak el fehér papírra, remegő kézzel írt szerelmeslevelei is. Bugyuta versecskék, finom tapogatódzások, ám valódi érzéseit, kilétét sosem merte felvállalni.
– Remekül, ahogy azt elvárnád tőle – mosolygott Rose. Szerelem. Ez az érzés már több éve elkerülte őt, melyet nagyon nem is bánt. Elégedett volt életének, sorsának alakulásával partner nélkül is. Borterbe érkezése óta ráadásul egy olyan fiúval sem találkozott, aki miatt úgy érezte, kivételt kéne tennie. Ennek ellenére örült, hogy Madlynt, ha csak finoman is, de megkörnyékezték. A családban ő volt az egyedüli, akinek udvarolt valaki. Hallott a városban néhány rosszízű pletykát is ezzel kapcsolatban, de igyekezett nem törődni velük. Sokan ugyanis átoknak, a férfiak elűzőinek vélték édesapjukat. Különc – mondták, és bár cseppet sem tévedtek, Rose belátása szerint, akit egyedül Grabber tart vissza, az egyikőjüket sem érdemeli meg. A kis Erik például mindennél jobban rettegett a temetkezési vállalkozótól, s mégis kitartóan vetette papírra gondolatait.
Lassan megérkeztek az óriási, kovácsoltvas bejárathoz, amely nyitva állt, pont annyira, hogy két egymás mellett sétáló ember kényelmesen beférjen rajta. Rose itt udvarias mosollyal átvette Shadow-tól a vezetést, és kedvesen köszöntötte a díszes lépcsőház jobb oldalán ülő portást.
A fenyőből készült lépcsősor aranyozott korlátja derékig ért, és a társaság bizakodva indult meg a harmadik emelet felé. Rose felérve az elsőre már látta a torony szabályszerű elrendezését. Mindenhol három iroda helyezkedett el, egy a feljáróval szemben, a másik kettő pedig jobbról és balról ölelte körbe az apró, középütt asztalkával és székekkel ékesített várókat.
A célként megnevezett kilences számú ajtó előtt állva a lány magabiztosan kopogott kettőt, mielőtt egy középmagas, kissé rekedtes női hang beinvitálta volna őket.
Az iroda bútorzata kellemes hangulatot sugárzott magából. A padlón zöld, bolyhos szőnyeg terült el, ennek végébe, a hatalmas ablak elé állították a vaskos íróasztalt, amely mögött vörös bőrszéken üldögélt Nina Moss. A falak mentén, kétoldalt hosszú könyvespolcok sorakoztak, rajtuk a legkülönbözőbb színű és vastagságú kötetek hadával, míg a mennyezettről egyszerű kinézetű csillár lógott. A letisztult üveggömbökben lévő villanykörték jelenleg semmi jelét nem mutatták annak, hogy éppen használnák őket. Ugyanis az ablakból beszűrődő napfény tökéletesen megvilágította az íróasztalon heverő papírkötegeket, majd pajkosan megcsillant Nina fekete tincsein.
A nő kíváncsian pillantott fel aranykeretes szemüvege mögül az érkezőkre, zöld szemei egy darabig elidőztek Mayen, majd mosolyogva felállt és a társaság elé lépett. Alakja karcsú volt, testét fehér blúz és nadrág fedte, lábán fekete magassarkú ékeskedett, mely szalaggal fonta körbe vékony bokáját. Bőre olajszín, szája vörösre festve, felette apró anyajegy. Akár egy egyiptomi hercegnő, aki a közrendűek életét választva felcsapott hivatalnoknak.
– Srácok, régen láttalak benneteket! – nevetett a Rose mögött ácsorgó trióra. Shadow kínos nevetéssel körítette kelletlen helyesélését, Erik zavartan mosolygott a szépségre, míg May szemei dühödten megvillantak. Ekkor Nina az Outteridge-lányra nézett.
– Csak nem ő az, aki elvállalta a küldetést? – mérte végig Rose-t. A halálisten érezte a többiekből áradó feszültséget, és teljesen értetlenül fogadta azt. Jó, Mayt megértette, a kihívásokból és harcokból táplálkozó felemásszemű épp a riválisával találkozott, de mégis mire vélje Shadow nevetését, és Erik néma, ám valószínűleg teljesen hasonló reakcióját?
Megérkezett a második fejezet is. ^^ Örömmel fogadom a visszajelzéseket feliratkozás vagy komment formájában. A fejezet Wattpaden is elérhető.
– Nocsak, Rosie, nem megmondtam, hogy veszély közeleg?
Julian csalódott hangjára a halálisten felkapta a fejét és kíváncsi szemekkel pillantott a rasztára, aki az istálló bejáratát támasztotta, szájából parázsló végű cigaretta fityegett.
– Tisztában vagyok vele! – pattant fel Rose a bakra, majd kérdő tekintettel kezdte pásztázni a férfi alakját.
– Legalább azt a kis fecnit megnézhetnéd, amit hagytam neked – sóhajtotta a boltos, majd amilyen gyorsan megjelent, olyan sebességgel távozott is, mielőtt az Outteridge-lány bármi épkézlábat ki tudott volna nyögni. De azért mégis...
Miután kellemes tempóban, hiszen korán érkezett, kivezette a szamarakat a könyvtár elé, rögvest előkapta a Julian által említett papírdarabkát. Kusza, mégis valamilyen szinten művészi írással rótták rá az alábbi szavakat:
Gondolatban nyergeld fel a rókát és vágtass!
Rose újabb, ízléstelen tréfának vélte az üzenetet, de azért mégis megtartotta, hogy majd egy pihenőnél kidobja a hulladéktárolóba. Most már csak fél óra várakozás, és barátai is befutnak. Ha pedig nem, nos, akkor egyedül indul útnak, hiszen már elvállalta a küldetést, a visszaút szónak többé nem akadt hely a szótárában.
Erik érkezett meg elsőként, élénkzöld szemeivel bizonytalanul méregette szemüvege mögül a temetkezési vállalkozás emblémájával ellátott szekeret, majd mikor a bakon ülő Rose felé fordult, félszeg mosollyal intett neki.
– Jó reggelt, Erik – nevetett vissza a lány, és felinvitálta az aprócska fiút a járműre, aki kétségek között próbálta meg kényelembe helyezni magát a komfort céljából odakészített néhány szalmazsák között.
– Nyugalom, átnéztem mindent, egy darab csontot sem találtam – bökte meg Rose a fiú öltönyének váll-lapját. Vajon Erik képes lesz ilyen formális öltözékben szörnyre vadászni? Egyáltalán, egy olyan gyáva ember, mint ő, mégis miféle célból vállalta el ilyen könnyen a feladatot?
Gondolatmenetét azonban egy hisztérikus kacagás és a szőke fiú ijedt sikolya szakította meg, amikor May, hatalmas halálkaszájával a kezében hirtelen a kocsiban termett. A lány imádta az ilyen semmiből előtűnő, pánikkeltő belépőket, éppen ezért őt is egy kalap alá vették Grabberrel és Juliannel. Különcök. Borter városa nem szenvedett hiányt belőlük, az egyszer biztos!
– Neked is szép reggelt, May, nem láttad Shadow-t? – kérdezte kedvesen Rose. Alig fél éve ismerte csak a felemásszeműt, mégis hamar hozzászokott ezekhez a csinnadrattákhoz, így szemrebbenés nélkül fogadta a váratlan megjelenést.
– Dehogyisnem, ott van, nézd! – bökött kacagva a halálisten a könyvtár bal oldali márványoszlopát támasztó sötétruhás, hosszú, ezüsthajú alak felé, aki őket nézte és láthatólag mulatságosnak találta a még mindig sokkos állapotban lévő Erik szájtátott, néma pislogását. Legalábbis az elegánsan a szája elé tett, fekete kesztyűs kezéből ez volt leolvasható.
– Főnök kicsi fia – fintorgott May, de azért látható lelkesedéssel kezdett el hadonászni Shadow irányába, amaz pedig gunyoros mosollyal indult meg a szekér felé.
– Elérkezett életünk utolsó napja. Ugye nem felejtettétek el a búcsúleveleket? – kérdezte, tekintete egyből telibe találta Rose-t, aki csak vállat vont, és visszavágott.
– Igen, sőt, még a koporsót is kiválasztottam magamnak – vigyorgott a fiúra, aki megeresztett egy száraz, üres nevetést.
– Nem rossz, Outteridge, nem rossz – vonta fel a szemöldökét, miközben a szalmazsákok közé pattant. Az addig a hátán viselt ezüsttokú katanát, halálkaszáját, elegánsan maga mellé helyezte, majd a May által gyermekként dédelgetett óriási fűkaszára és Erik töltényövére pillantott.
– Azért mégsem adjuk annyira könnyen magunkat ennek a szörnyetegnek – jegyezte meg, és a bakon ülő Rose-ra pillantott. – Kisasszony, figyeljen az útra, és vezessen minket a halál felé, ha kérhetném.
A lány előre fordult, majd megrántotta a gyeplőt, mire a szamarak kocogni kezdtek a macskaköves úton, patáik ritmusos kopogása és a szekér monoton zörgése pedig megkezdte kellemes duóját.
Lassan elhagyták Borter utcáit, egyre ritkultak a házak, végül pedig már betonúton ügettek tovább úticéljuk felé. Már látták halványan körvonalazódni a Bucken hegység fehér sipkás csúcsait, majd csupasz, szürkés derekait. Ennek túloldalán várt rájuk a fenyők városa. Igéző látvány volt, bár tudták, hogy a gyökereknél már rég dolgoznak Borter és végállomásuk, Merker bányászai. Közösen nyerték ki a fémeket, mindegyikük a saját városa felőli részen dolgozott fáradhatatlanul, aztán munkájuk gyümölcsének egyötödét mindig a másiknak adták. Így volt igazságos, még anno sokszáz évvel ezelőtt így állapodtak meg polgármestereik a király fennhatósága alatt.
Első pihenőjük egy kereszteződésnél bújt meg. Az út onnan kétfelé ágazott. Egyik része, amely lágyan kelet felé ívelt, vezetett a hegység felé, míg az egyenesen tovább futó rész vitt Merker városába. Volt még egy ember által kitaposott, beton nélküli ösvényke is, amely a tengerparti halászfalukhoz navigálta el az utazót. Akkaze, Magar, Teko... Vénasszonyok, öregurak és unokák lakhelye. A szülők inkább a két szomszédos városba, vagy a bányába mentek dolgozni. Különálló egyesületük nem létezett, halálisten szinte alig lakott náluk, ők is csak éjszakára mentek haza aludni, hogy aztán másnap ellovagoljanak a munkahelyükre.
Rose megállította a szekeret és lepattant a bakról. A pihenők általában néhány etető- és itatóhelyből álltak az állatok, továbbá padokból és egy élelmiszeres bódéból az utasok számára. A lány leszerszámozta a szamarakat, majd két üres itatóhoz vezette őket, ahol kikötötte a jószágokat. Barátai persze mihelyst felébredtek, rögvest a boltost, egy fiatal, meglehetősen csinos emberlányt kezdtek nyaggatni, főleg Shadow, aki rendesen tette neki a szépet.
Rose lemondó sóhajjal állt be a trió mögé. Persze May és Erik voltak olyan józanok, hogy az ezüsthajú fiú előtt álltak be a sorba, így ők már rég a narancslevüket iszogatták, míg Shadow a pultra könyökölve, kínzó lassúsággal kortyolta a limonádéját. Az Outteridge-lány türelmes, kedves személy lévén, úgy döntött, kivárja, amíg a halálisten befejezi hódítását.
Ám May erősen keresztbe húzta a számításait. A felemásszemű ugyanis nem érte be egy üdítővel, így odalépett a vigyorgó Shadow mellé, majd a piruló eladólány, Rose, sőt, mindannyiuk meglepetésére fűkaszájának lapjával fejbe vágta a fiút, aki nyögve botorkált odébb, kezében a poharával.
– Egy narancslevet és egy... Rose, te mit szeretnél? – fordult oda vigyorogva a még mindig döbbenten pislogó halálisten felé.
– Almalé...? – motyogta válaszként, mire May vidáman bólintott, és elismételte az emberlány felé, aki pislogás nélkül, rezzenéstelen arccal szolgálta ki őket, majd fogadta el az ötven yukont.
Körülbelül fél óráig ejtőztek a kihalt kereszteződésnél. Persze, hiszen a munkások már rég dolgoztak, utazók pedig csak hétvégénként közlekedtek errefelé. Végül mindannyian elfoglalták helyüket a szekéren, Rose fizetett az eladónak szamaranként tíz yukont, majd felült a bakra és ismét ügetésre bírta a jószágokat.
Társai ezúttal sokkal élénkebbek voltak, nevetgéltek, beszélgettek, ahogy lassan melléjük kerültek a Bucken hegység lankái. Kívülről csendesnek tűnt, ám látva néhány bányászbejáratot, jól tudták, hogy belül hatalmas lehet a hangzavar. Az út hamarosan lejteni kezd, és egy völgybe invitálja majd őket, melyben Merker városa fekszik. Rose alig győzte kivárni, mikor pillantja meg a Merker felirattal ellátott, fenyőből készült táblácskát. Még sosem járt a városban, de meséltek már neki róla. Mindig is vonzották az utazások, ezért, ha tehette, bújta a térképeket. Sajnos eme szenvedélyének Borterbe érkezése óta nem tudott eléggé eleget tenni. De ha leteszi a vizsgát...
– Pöpec! – hallotta meg May izgatott kiáltását, amikor néhány óra múltán a völgy bejáratához értek. Való igaz, letekintve kőből és fából épült házak százait lehetett észre venni. Szinte mindegyik erkélyen hatalmas ládányi muskátlik nyíltak, piros, sárga színfoltok csempésztek boldogságot a szürkésbarna kavalkádba.
Középütt egy óriási torony magasodott, homlokzatán hatalmas órával, csúcsán sötét tetőcserepek csillogtak. A Merkeri Halálisten Egyesület. Sok emeletnyi magasságban húzódtak irodák, edzőtermek, továbbá szokás szerint a föld alatt, a pincében kapott helyet az ideiglenes lélekkönyvtár, mielőtt a halottak könyveit elpostázták volna Greenweekbe, a fővárosba.
– Tudod, kit kell keresnünk? – kérdezte Shadow Rose-tól, aki szemével épp valami istállóféleség után kutatott. A völgybe vezető út lépcsőkből állt, így a szekérrel nem boldogultak volna. A lány hamarosan sikerrel is járt, ugyanis körülbelül hétszáz méterre tőlük, észrevette az istállókat.
– Nina Moss, harmadik emelet, kilencedik iroda – idézte fel hangosan, miközben elnavigálta a szamarakat az egyik üresnek tűnő parkolóhelyhez. Lepattant a bakról, és az állatokat elvezette az egyik boksz irányába.
Barátai eközben kikászálódtak a járműből, leporolták magukat, majd az út felé kezdtek kukucskálni, amely tovább vitt Merkerbe.
– Nina Moss, mi? – horkantott May, aztán könyökével erőteljesen oldalba bökte Eriket, aki a mozdulattól elveszítette az egyensúlyát és a poros földre zuhant. – Nem az évfolyamtársunk volt a suliban? Meg vele jártunk kiképzésre is, igaz? Aki mindig gyorsabban ütötte le a bábokat, mint én – fintorgott, miközben a visszaérő Rose kérdő tekintettel felsegítette Eriket.
Shadow bólintott, aztán megválaszolta Rose kimondatlan kérdését.
– Volt alkalmunk megismerni Ninát. Mayjel nem nagyon kedvelik egymást – jelentette ki, azzal fekete szemeivel kósza pillantást vetett az égboltra. A nap a szokásosnál is erősebben tűzött, ami egy idő után kótyagossá tette az élőlényeket. – Jobb lenne sietnünk, mielőtt főtt rák lesz belőlünk – tette hozzá. Ráfordult az útra, mire a többiek rögvest követték.
Rose kíváncsian pillantgatott a Bucken hegység lábánál elterülő völgy felé, melyet a többi oldalról sűrű fenyőerdő határolt, benne apróbb házakkal, melyek szürke zúzottkőből és természetesen fából épültek. Az egyesület tornyát ily módon egyáltalán nem láthatta, azonban ahogy egyre közelebb értek, úgy ritkultak el a fák, majd jelentek meg szemük előtt a mélybe kacskaringósan haladó út csiszolt kőlépcsői. Izgalommal telve lépett le az első fokra, szíve a torkában dobogott, frufruja alatt gyöngyözni kezdtek az izzadságcseppek. Nevetés hangját hallotta, és a tér felé kapta a fejét, melyen az Egyesület is helyet foglalt. Az épületet körbevévő Piac mellett öt kantáros farmerbe bújtatott, maszatos kezű fiúcska szaladgált, ingükön a kockák színe mind különbözött egymástól. Elmosolyodott.
Az előtte haladó Shadow-ra kapta a pillantását. Kíváncsi volt az ő reakciójára is, de a fiú tudomást sem véve a kölykökről haladt tovább a lépcsőn, míg végül rákanyarodott a torony bejáratához vezető macskaköves útszakaszra. Úgy tűnt, többször járhatott már errefelé, ugyanis léptei magabiztosságról tanúskodtak. Végül is, az otthoni egyesület vezetőinek fiaként minden lehetősége megvolt az utazgatásra, Mr. és Mrs. Prexcent ugyanis rendszeresen tartották a kapcsolatot a városokkal. Talán még gyerekként a nyári szünetben vitték magukkal az üzleti utakra. Rose nem tartotta kizártnak.
Gondolatmenetét a vörös blúzának derekánál lévő apró rántás szakította meg, és mikor megfordult, az Erik szemüvege mögött kétségbeesetten csillogó zöld szempárral találta szembe magát. Jól ismerte már ezt a nézést, tudta mi fog következni.
– Szóval... Izé... Bocsi, hogy ezzel zaklatlak, de Madlynnek jól megy a vizsga? – motyogta, tekintetét az utolsó szavak után zavartan lesütötte. Az apró fiú körülbelül fél éve kezdett érdeklődni az Outteridge-család második legidősebb nővére iránt, körülbelül akkor, amikor barátaival egyre többet lógott Rose-zal. Természetesen a lánytól csent mindig apró információkat a szőke szépséggel kapcsolatban és rajta keresztül jutottak el fehér papírra, remegő kézzel írt szerelmeslevelei is. Bugyuta versecskék, finom tapogatódzások, ám valódi érzéseit, kilétét sosem merte felvállalni.
– Remekül, ahogy azt elvárnád tőle – mosolygott Rose. Szerelem. Ez az érzés már több éve elkerülte őt, melyet nagyon nem is bánt. Elégedett volt életének, sorsának alakulásával partner nélkül is. Borterbe érkezése óta ráadásul egy olyan fiúval sem találkozott, aki miatt úgy érezte, kivételt kéne tennie. Ennek ellenére örült, hogy Madlynt, ha csak finoman is, de megkörnyékezték. A családban ő volt az egyedüli, akinek udvarolt valaki. Hallott a városban néhány rosszízű pletykát is ezzel kapcsolatban, de igyekezett nem törődni velük. Sokan ugyanis átoknak, a férfiak elűzőinek vélték édesapjukat. Különc – mondták, és bár cseppet sem tévedtek, Rose belátása szerint, akit egyedül Grabber tart vissza, az egyikőjüket sem érdemeli meg. A kis Erik például mindennél jobban rettegett a temetkezési vállalkozótól, s mégis kitartóan vetette papírra gondolatait.
Lassan megérkeztek az óriási, kovácsoltvas bejárathoz, amely nyitva állt, pont annyira, hogy két egymás mellett sétáló ember kényelmesen beférjen rajta. Rose itt udvarias mosollyal átvette Shadow-tól a vezetést, és kedvesen köszöntötte a díszes lépcsőház jobb oldalán ülő portást.
A fenyőből készült lépcsősor aranyozott korlátja derékig ért, és a társaság bizakodva indult meg a harmadik emelet felé. Rose felérve az elsőre már látta a torony szabályszerű elrendezését. Mindenhol három iroda helyezkedett el, egy a feljáróval szemben, a másik kettő pedig jobbról és balról ölelte körbe az apró, középütt asztalkával és székekkel ékesített várókat.
A célként megnevezett kilences számú ajtó előtt állva a lány magabiztosan kopogott kettőt, mielőtt egy középmagas, kissé rekedtes női hang beinvitálta volna őket.
Az iroda bútorzata kellemes hangulatot sugárzott magából. A padlón zöld, bolyhos szőnyeg terült el, ennek végébe, a hatalmas ablak elé állították a vaskos íróasztalt, amely mögött vörös bőrszéken üldögélt Nina Moss. A falak mentén, kétoldalt hosszú könyvespolcok sorakoztak, rajtuk a legkülönbözőbb színű és vastagságú kötetek hadával, míg a mennyezettről egyszerű kinézetű csillár lógott. A letisztult üveggömbökben lévő villanykörték jelenleg semmi jelét nem mutatták annak, hogy éppen használnák őket. Ugyanis az ablakból beszűrődő napfény tökéletesen megvilágította az íróasztalon heverő papírkötegeket, majd pajkosan megcsillant Nina fekete tincsein.
A nő kíváncsian pillantott fel aranykeretes szemüvege mögül az érkezőkre, zöld szemei egy darabig elidőztek Mayen, majd mosolyogva felállt és a társaság elé lépett. Alakja karcsú volt, testét fehér blúz és nadrág fedte, lábán fekete magassarkú ékeskedett, mely szalaggal fonta körbe vékony bokáját. Bőre olajszín, szája vörösre festve, felette apró anyajegy. Akár egy egyiptomi hercegnő, aki a közrendűek életét választva felcsapott hivatalnoknak.
– Srácok, régen láttalak benneteket! – nevetett a Rose mögött ácsorgó trióra. Shadow kínos nevetéssel körítette kelletlen helyesélését, Erik zavartan mosolygott a szépségre, míg May szemei dühödten megvillantak. Ekkor Nina az Outteridge-lányra nézett.
– Csak nem ő az, aki elvállalta a küldetést? – mérte végig Rose-t. A halálisten érezte a többiekből áradó feszültséget, és teljesen értetlenül fogadta azt. Jó, Mayt megértette, a kihívásokból és harcokból táplálkozó felemásszemű épp a riválisával találkozott, de mégis mire vélje Shadow nevetését, és Erik néma, ám valószínűleg teljesen hasonló reakcióját?
Megérkezett a második fejezet is. ^^ Örömmel fogadom a visszajelzéseket feliratkozás vagy komment formájában. A fejezet Wattpaden is elérhető.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése